Gondolatok

Amikor Jázminnal voltam terhes akkor nem igazán fogtam még fel, hogy mi vár rám. Bár tudtam ésszel, hogy egy apró emberke növekszik bennem mégis valahogy olyan valószerűtlen volt. Megszületett és bár az első perctől gyönyörűnek láttam mégsem éreztem magam rögtön anyukának. (Még csak meg sem ismertem a saját lányomat amikor először hozták, hogy megszoptassam, bár tény, hogy feltűnt, hogy milyen szépséges ez a baba...majd odahozták nekem :D)
Az első napokban még mindig olyan kívülállónak éreztem magam. Elláttam, szeretgettem, de valahogy nem éreztem, hogy anyuka lennék (biztos van olyan akiben a szülőszobán az első pillantásra kialakul az érzés de én nem ilyen vagyok).
Számomra az anyává válás egy folyamat volt ami nem megtörtént hirtelen Jázmin születésével, hanem csak felgyorsult.
Persze nem kellett sok idő és szerelmes lettem a lányomba, nem tudtam már nélküle elképzelni az életem és bármimet odaadtam volna (és tennék így ma is) ha baja esett volna, hogy boldog legyen stb.

Miért is írtam le mindezt?

Nos Kamillánál máshogyan volt. Hozzá már az első perctől fogva ahogy megtudtam, hogy létezik beszéltem (Jázminnál olyan idétlennek éreztem magam, hogy a hasamhoz beszéljek). És bár amikor megszületett nem láttam gyönyörűnek (jól van na ráncos volt és sovány) mégis rögtön éreztem, hogy az anyukája vagyok (persze nem kellett sok, hogy őt is gyönyörűnek lássam :D).
Talán pont ezért olyan hiányérzetem volt. Kész és kialakult anyai érzésekbe született bele, nem volt meg az a folyamat, mint Jázminnál. Az egész olyan furcsa volt és sokáig meg is voltam zavarodva. Féltem, hogy mi van, ha nem fogom annyira szeretni, mint Jázmint, mert nem éreztem, hogy kialakul a rajongásom.

Aztán ahogy teltek a hetek (hónapok) letisztultak az érzéseim és most már tisztán látom, hogy van 2 szépséges kislányom akiket imádok.
Jázminnál idő kellett, hogy bevésődjön, hogy igazán csak úgy ahogy egy anya tudja szeretni a gyerekét, megszeressem. Kamillánál ahhoz kellett idő, hogy rájöjjek őt is így szeretem.
Kell ennél több?